Önmagában semmi nem ismerszik meg. Valami csak a másik által tárul ki, mutatja meg rejtett lényegét. A klasszikus keleti kultúrák ezt mindig tudták, az európai fejlődés azonban
már az ókortól kezdve nem a másikkal együtt, hanem annak rovására törekedett kizárólagosságra. Az európai történelem pedig kezdettől fogva Ázsiára épült, s ezt Hérodotosztól és Platóntól kezdve a legjobb elmék nem is felejtették el – noha nem ők voltak a hangadók, tanulmányok a szoros összetartozásokról és azok megbomlott egyensúlyáról szólnak, mégpedig nemcsak Európa és Ázsia, hanem az európai régiók között is. A tudomány egyetemes, ám a tudós nagyon is korhoz és időhöz kötött, s ezt a szánandó esetlegességet csak úgy lehet valamelyest enyhíteni, ha a kutató a lehangolóan széthasadt tudományterületeket (filológia, történelemtudomány, vallástörténet, szociológia, filozófiatörténet stb.) összefogja, s a másik történetében is ráismer a magáéra.
