A kereszténység és korunk I-V.

• Példány állapota: jó

I. kötet
Husz éve, hogy Spett Gyula Bougaud jelen munkáját harmadszor sajtó alá rendezte. A III. kiadás példányai rég elfogytak és ma már csak elvétve juthatunk a féltékenyen őrzött kiváló mű birtokába. Pedig mennyire vágynak utána. Ifjabb nemzedékünk is tudja, hogy Bougaudnak mindvégig emelkedett hangon, költői lendülettel és klasszikus stílusban megirt hatalmas apologiája melegség, világosság és elegáncia szempontjából különösen, messze túlszárnyalja az utána napvilágra került fenséges hitvédö iratokat mind. Mindenek között legközelebb áll szivünkhöz. E körülmény indított minket arra, hogy Bougaud jeles könyvét ismét sajtó alá rendezzük. Az általános öröm és érdeklődés, mely e IV. kiadás hirének nyomában kelt, legerősebb bizonysága annak, hogy Bougaud-t újra ki kellett adni. Adjuk pedig a Spett-féle fordításban minden toldás nélkül, jóllehet a hitvédő irodalom tudományos kutatások révén ismét ujabb adatokkal gazdagodott. Mindössze csak arra törekedtünk, hogy a különben szép és magyaros fordítás a legújabb helyesírás szabályainak is megfelelő legyen.
Fogadja a magyar olvasóközönség e IV. kiadást is oly szívesen, mint a megelőző kiadásokat.
Pécs, 1912. junius.
A KIADÓK.

II. kötet előszava
Oh emberek, legyen vallástok. Legyetek katholikusok vagy protestánsok; legyetek zsidók vagy akár törökök; csak vallástok legyen. Csalódni az igaz Isten felől: baj: de nem ismerni el, nem imádni Istent: bűn. Aki Isten, oltár, imádság, istentisztelet nélkül él: messze marad a barbárok mögött, alábbvaló a vadaknál, kizárja magát az emberiségből.
Megsérti Istent.
A vallás érzelmét belénk öntötte Isten. A vallás tényét rajtunk kivül helyezte. Egyik a másikhoz vezet. Ezt, amaz igazolja. Csak szemlélni és hallgatni kell.
Szemlélni alázatos szemmel, hallgatni tiszta szívvel.
E két föltétel mellett felocsúdik az ember és azt mondja: Nem, tovább élni így nem lehet. Ész, lelkiismeret, a századok szava, emberi méltóságom, maga a becsület és örök érdekeim nem engedik, hogy tovább is Isten nélkül éljek.
Ez az első lépés.
Itt egy másik kérdés merül föl: kell vallás, de melyik? A természeti vallás nem elég? Ez alatt azt a vallást értem, melyet e mü első könyvében rajzoltunk; midőn az ember Istenhez emelkedik imádással, imádsággal és hálaadással; midőn Isten az emberhez leszáll segélyével…

III. kötet előszava
Mióta a kereszténységnek ez új tárgyalását megkezdettük, két fontos lépést tettünk. Először teljes bizonyosság fényében láttuk, hogy az embernek vallás kell. Magunkba mélyedve hallottuk az észt, a lelkiismeretet, a szívet, minden tehetségünket, midőn így szóltak hozzánk: „Isten és az ember rokonszenvező lények; két egymást kereső szeretet s a vallás ama fölséges szentély, hol találkoznak.”
Istennek fölkeresésére szánva el magunkat azon tanakodtunk: mikép fogjunk hozzá. „Az embernek – mondtuk – kell vallás, de melyik vallás?” midőn egyszerre egy embert láttunk feltűnni kegyelemmel és igazsággal telve, ki egyhez sem hasonlított a többiek közöl; ki a közéletben alig három évet töltött; ki egyetlen sort sem írt; kinek tanítványai által összegyűjtött szavai húsz lapra leférnének; ki a földön oly világosságot gyújtott, azt oly örvényből emelte ki, oly istenileg teremtette újjá, hogy lehetetlen be nem vallanunk: több ő mint ember.

IV. kötet előszava
Elértünk immár az egyház nagy kérdéséhez, e század életkérdéséhez.
Valóban, értelmes és komoly embernek nem elég fölhagyni az e mű első kötetében ecsetelt közönyös és vallástalan élettel, amaz Isten, istenitisztelet, imák nélkül folytatott élettel, melyet a pogány ó-kor nem ismert s melytől elborzadt volna.
Továbbá nem elég lelkesedésre gyúladni Krisztus Urunk személye, „e fönséges és szelíd megfeszült” iránt, kinek szépségében nem volt és nem is lesz soha mása.
Sőt nem elég Jézus Krisztus valódi jellemét fölérteni, és benne a megtestesült Igét, Isten örök Fiát imádni, ki a bűnös emberiség megváltása és üdvözítése végett emberré lőn.
Nem, mindez nem elég: be kell lépni egyházába; mert alapított egyet ama meghagyással, hogy folytassa az ő küldetését, terjessze szét a tér és idő minden pontjára a világosságot, erényt, isteni életet, melyet a földre hozott. Ha ezt nem teszi vala, miért jött volna e világra? Halálával a szellem visszaesett volna régi sötétségébe, a szív régi gyarlóságaiba és romlottságába. Krisztus teljesen elenyészett volna, mint ama ragyogó és haszontalan meteorok, melyek bevilágítják az ösvényeket, de nem segítenek át rajtok.

V. kötet előszava
Midőn tizennégy évi munka után e müvet befejezem, a lelkemet eltöltő érzelmekre nem találok megfelelőbb kifejezéseket, mint Keplernek hasonló körülményben irt következő szavait: „Mielőtt fölkelnék az asztaltól, melynél annyit búvárkodtam, nincs egyéb hátra, mint fölemelnem szemeimet és kezeimet az égre s alázatos áhítattal a minden tudomány szerzőjéhez fordulnom. Ó te, ki az egész természeten elárasztott magasztos fény által kegyelmed isteni fényéig emeled vágyainkat, hogy minket egykor dicsőséged örök világosságába vigy, hálát adok neked, Uram, Teremtőm, azokért a kimondhatatlan örömekért, melyeket a müveid szemlélete által bennem kelt elragadtatások közt ér ez ék. Müveid nagyságát fennen hirdettem az emberek előtt. Törekedtem fölemelkedni az igazságig. Ha volt talán szavam, nem méltó hozzád, bocsásd meg, nézd el azt Add meg azt a kegyet, hogy a mü, melyet ím bevégezék, soha rosszat ne okozzon, hanem mozdítsa elő dicsőségedet s a lelkek szentségét, örök üdvét.”
Az alázatos, jámbor Kepler eme fönséges igéihez csak egy szót óhajtok adni. Római szent egyház! téged keres szivem. E szépséged magasztalására irt lapokat szeretetedre bízom; ítéleted alá vetem. Atyám! csalathozhatatlan tanítója a keresztényeknek, amit te kárhoztatsz, kárhoztatom én is. Amit kitörlesz, kitörlöm én is.