Belváros és vidéke (dedikált)

Ha ​átmegyek a Váci utca két felét összekötő aluljárón – sokszor visz arra az utam –, megállok a nagyított fényképek előtt. Képek a hajdani Belvárosból – ennyit mondana róluk a sebtiben átsiető. Nekem azonban ez a vedlett, minden különösebb csín nélküli városrész többet jelent. Betekintve az egyik tablón az egykori Lipót utcába – a mai Váci utca déli részébe –, ott látom derengeni az Angol-kisasszonyok elmosódó árnya mögött a házunkat, a házat, ahol születtem, ahol azóta is élek. „Die Stadt”, így nevezte egyik anyai nagyanyám, mert nekem különös szerencse folytán kettő is jutott. Vagyis: a város. Ez maradt számára Pest, amikor már régen Budapestté változott, eltűntek az ósdi házak, felépült a karcsú, aranysárgán sugárzó Erzsébet-híd, megsemmisítve a stadtot. Ez maradt Pest, szűken, a hajdani városfalak közé zsúfoltan akkor is. Németül nevezte, azzal a sajátos németséggel, mely hangsúlyaiban, mondatszerkesztésében már magyar volt, elbűvölő, csak-pesti tájszólás. Így beszéltek magyarral vegyest németül a hajdani családi házban, ott, a Váci utca alsó felén, anyám és nagyanyám. De amikor hazahozták Rákóczi és Kossuth hamvait, mindketten mélységes gyászba öltözötten tisztelegtek a rebellisek emléke előtt. S természetesen, mint afféle hazafias iparosok, a gyász idejére bezárták a boltot. Ezt a sajátos kis világot örököltem tőlük, ez vesz körül ma is, ettől nem szabadulok soha.