Szélcsend

William Golding 1980-ban jelentette meg Beavatás című regényét, egy “tengeri trilógia” első kötetét. Az önmagában is kerek egészként megálló második kötet, a Szélcsend, 1987-ben látott napvilágot. Színtere megegyezik a Beavatás-éval: a kimustrált hadihajó, amely a napóleoni háborúk vége felé Ausztráliába tart, fedélzetén az ifjú nemesúrral, Edmund Talbottal, aki a gyarmati kormányzásban szeretne megindulni a ranglétrán. Mint ahogy a Beavatás-ban, Talbot ebben a könyvben is naplót ír a hajón történtekről, ezúttal azonban nem keresztanyjának, hanem önmagának. Látszólag nincs sok írnivalója: a hajó Afrika partjainál vesztegel a szélcsendben – ami azonban alkalmat ad Goldingnak, hogy kiváló hangulatteremtő művészetével nyűgözze le az olvasót, s elmélyítse a szereplőkről az előző kötetben felvázolt képet. Amikor a szél feltámad, a részeg másodtiszt felelőtlensége miatt a hajó elveszíti főárboca csúcsát, vitorlástul. A távolban megpillantott és francia csatahajónak vélt jármű izgatott harckészültségre serkenti a tengerészeket, csakúgy, mint az utasok rettenthetetlenebbjét – kiderül azonban, hogy az idegen hajó valójában brit fregatt, amely közli velük, hogy vége a háborúnak. A magánéleti bonyodalmak még csak ekkor kezdődnek: Edmund beleszeret a másik hajó egy bájos utasába, a sors azonban elválásra kényszeríti őket. Az igazi izgalom akkor köszönt be, amikor elválik a két hajó, és élet-halál kérdése lesz, vajon a sérült “tekenő” állja-e az óceán megpróbáltatásait…