Szülőföldünk, Európa (dedikált)

Az ​író könyvéről:
“Ez a kötet darabokból készült, mégis az a becsvágyam, hogy egészként hasson. Ennek feltétele a lírai töltet, a végigvonuló első személyes igealak, próbája pedig a szerkezet összetartó képessége. Ehhez adnék, önmagamnak segítve, némi sorrendi, tehát építményi magyarázatot – tájékoztat Boldizsár Iván a kötet bevezetőjében.
A könyv címének gondolata az Európa mint közös szülőföld eszméje, az európaiság eszménye úgyszólván minden írásban jelen van, éspedig nem úgy, hogy kötetbefűzéskor beleírtam. Ellenkezőleg: azért kapta a kötet ezt a címet, mert a részeket újraolvasva felfedeztem a közös sugalló erőt. De ott is, ahol maga a földrész neve nem szerepel, Európáról van szó. A Naplók és jelenlétek fejezetcímben a jelenlét európai jelenlétre utal.
Az Európai hazaszeretet azért következik a naplók után, mert az élmény közvetlen jelentkezését a megírás elvontabb formája elé akartam helyezni. Utópiákat és valóságokat vetek itt össze. Hogy a Honszerelem fejezet az európai szülőföld után következik, a világ legtermészetesebb dolga, hiszen ebben is Európáról írok, ahogyan az Európa fejezetben Magyarországról. A két fejezetet Magyarként a nagyvilágban című cikk köti össze. Azt mondom el benne, hogy annyi balszerencse közt s oly sok viszályl után, miért jó dolog ma magyanak lenni a nagyvilágban.
Az olvasó, aki megtisztelt azzal, hogy idáig már elolvasta a könyvemet, magyarázat nélkül is érteni fogja, hogy a békéről szóló fejezetnek miért Az utolsó rákbeteg a címe. Ez a fejezet a háborúval kezdődik, egy közös és személyes háborús élménnyel, de a békéről szól, utolsó írásában pedig arra a közös és személyes kérdésre kísérel meg választ adni: Mi értelme van? Mi értelme a békéről írni, fontosságáról beszédet mondani, mozgalmat fenntartani? Erre a kérdésre igyekeztem végső fokon az egész könyvvel választ adni.
Eddig a könyv első részének létrejöttéhez, belső összefüggéseihez próbáltam útmutatást nyújtani, a perc azonnali vagy későbbi ihletéseit keresvén. A második rész még személyesebb, mert személyekről és műveikről szól. Egy egész fejezetben In memoriam címmel Illyés Gyulára emlékezem. Együtt szerepeltünk a »Magyarország felfedezése« könyvsorozat tíz írója között; a Magyar Csillag-ban nehéz időkben közölte rendhagyónak mondható novelláimat, a felszabadulás után a Szabad Szó-ban én adtam le első írásait, az Új Magyarország-ban verseit.
A Művek és emberek és az Uneszkóul, emberül fejezetek különböző stílusban, egymáshoz első pillantásra kevéssé hasonlítva, voltaképpen ugyanarról szólnak: a művészet helyéről, szerepéről megváltozott társadalmunkban és a változó világban. Az Unescóról gyakran írtam, ha az 1946-os első közgyűlésről nem is, de az új kezdéstől 1962-től fogva mindig. Az Unescónak köszönhetem, hogy felnőttéletem java részében úgy érezhettem: benne vagyok Európa, a nagyvilág szellemi sodrában.”