“Tavasszal a kertészeket ellenállhatatlan csábítás vonzza a kertjükbe. Alig teszik le a kanalat, már az ágyások közt motoszkálnak, hátsó felüket a bűbájos kék ég felé emelve. Ujjaik, közt elmorzsolnak egy darabka kincset érő tavalyi érett trágyát, egy kicsit arrább kitépik a gyomot, emitt meg felszednek egy pár követ. Most a szamóca körül borzolgatják a talajfelszínt, a következő percben már a salátapalánták fölött görnyedeznek, orruk szinte a földet túrja, és szerelmesen csiklandozza a gyökerek finom szálú gubancát. Így élvezik a tavaszt, görnyedő hátuk felett járja a nap a maga útját, felhők úsznak a kék égbolton és párzanak az ég madarai. Már duzzadnak a cseresznyefa rügyei, bájos-gyengéden bontakoznak a zsenge szirmok, a feketerigók bolondul rikoltoznak, s akkor az igazi kertész kiegyenesedik, megropogtatja a derekát, és elmélázva mondja: Ősszel ezt itt jól megtrágyázom, s keverek hozzá egy kis homokot.”
