Jim, akkor még James, otthagyta családját, aztán otthagyta a Los Angeles-i Egyetem filmrendező szakát, aztán otthagyta a Doorsot, aztán a költészetet és Párizst egyszerre, otthagyott üres poharakat, csikkeket, nőket, a lelküket, a testüket, tetűket és tűket, és most is nyilván éppen iszkol valahonnan, amit elért és elunt.
Ha valaki következetes, nem áll meg soha. Még a „halál” után sem. Él tovább, alászáll egy sorban, leszáll egy hangra, egy mellre, vagy egy rózsára, a saját sírjára. Ollé.
Normális ember nem hagyja ott a Doorsot, bár normális ember nem is játszhat a Doorsban.
De magából lehet elege. Otthagyja saját magát, azaz a Doorsot. Így már érdekesebb a kutakodás.
Csak a „lelet” idegesítően furcsa és abszurd: mindez a költészet miatt történt?
Hol vannak a versek? Csak írások maradtak, melyek talán versek, talán ötletek, talán vázlatok. Soha senki nem fog)a eldönteni, hacsak ő meg nem jelenik egyszer, hogy széttépje őket.
Írt pár jó verset, pár rosszat. Nyilván röhög, hogy annyian járnak a sírjához. Ha meg ott van, biztos pipa, hogy nem hagyják aludni. És időnként kinyúl a sírból, belecsíp egy narkósba, aki először halálra rémül, majd másnap elkezd egy bluest énekelni.
És nem akar költő lenni 1993-ban.
