Idegenek

– ​Hazudni anyám tanított – mondja a regény elején az elbeszélő, egy nyolcéves kislány. Majd így folytatja: „De azért azt el kell mondanom, hogy ez a történet nem a hazugságról szól. Az anyám megtanított hazudni, hogy életben maradjak. Ennyi. Nem tudom, minek kellett életben maradnom. Sokkal egyszerűbb lenne minden, ha én is úgy végzem, ahogy Amélie. Akkor most nem kellene elmesélnem ezt a történetet. Mint ahogy azt sem tudom, hogy azért maradtam-e életben, mert tényleg tudok hazudni. És azt sem tudom, hazudtam-e egyáltalán. Nyilván, hogy hazudtam. Mindenki hazudik. A felnőttek is. Szavakkal, mozdulatokkal, viselkedéssel. Ki, ahogy tud. Mert mindig mindenki túlakar élni. Túlélni valamit. Csak tudnám, minek. Amikor Amélie meghalt, úgy emlékszem, egyáltalában nem szenvedett. Mi szenvedtünk. Akik láttuk a halálát. Az övét, és a többiekét.” Az elbeszélő szavaiból nem derül ki, pontosan hol és mikor játszódik az Idegenek. Valahol Európában, vagy Európa peremén, de az is lehet, hogy az amerikai kontinensen, vagy Ázsiában. Talán a huszadik században, de az is lehet, hogy a huszonegyedik század első évtizedében. Biztosan csak annyi tudhatunk, hogy éppen harminc perccel vagyunk a háború előtt. Az Idegenek, Petőcz András új regénye, egy kislányról szól, aki az elnyomás, a terror világában is emberi értékeket képes megőrizni. A történet végén sem lehetünk biztosak abban, hogy a narrátor, a nyolcéves kisgyerek eljut-e a szabad és békés világba, ahol nincsenek merényletek, ahol nem katonákról és terrorról szólnak a hétköznapok. A regény századunk már megtörtént eseményeit dolgozza fel, sűríti azokat egybe, úgy, hogy – ezzel talán enyhítve a borzalmat – a konkrét eseményeket fikcióvá, szépirodalommá alakítja át.