Miről tájékoztat a huszadik század első felének angol prózairodalma? A történész fölrója Woolfnak, Joyce-nak, Huxleynak, hogy a társadalmi viszonyokról semmiképpen. Woolfék fölróják az előttük járt nemzedéknek, a “materialista”-realista Bennettnek, Galsworthynek, Wellsnek, hogy életművükből hiányzik az “élet”, vagyis az ember belső, lelki ábrázolása. Ez az “irodalmi szemrehányás” éppúgy korszakváltást jelez, mint V. György király tragikomikus, de történelmi sóhaja 1924-ben: “Huszonhárom éve halt meg a drága Viktória nagymama. Vajon mit szólt volna, ha megéri, hogy egyszer csak munkáspárti kormány alakul az országban?” És vajon mit szólt volna a harmincas évek baloldali írómozgalmához; vagy mit szólt volna Maugham és Graham Greene birodalmi látleletéhez: ahhoz, hogy a “fehér ember terhe” immár nem a gyarmati népek “áldozatos” fölnevelése, hanem az, hogy a fejére roskadt impérium alól kivergődjék valahogy? Miről tájékoztat tehát ez az antológia? Sok mindenről.
