A költészet a létezésből fakad, a költészetnek a létezés az oka; más szavakkal: a létezés nem tud létezni, nem létezhet költészet nélkül, mert a Létnek meg kell szólalnia; mert „Kezdetben vala az Ige”, – ezért minden költő a Lét szája, minden igazi vers a Lét színvallása. A Lét sokféle nyelvű költőn át akarja és mondja ki, amit maga nem tud magáról: megpróbálja megismerni, fölfedni önmagát. S ha ez végső fokon lehetetlen is, legalább megérteni önmagát. Ezért kényszer a költészet az emberiség számára; ezért, hogy lennie kell, míg emberi létezés van. Ha egy társadalomban, egy civilizációban erős a Lét, erős és nagy visszhangot ver a vers is, ha gyönge a Lét, haldokolni kezd a költészet is. Itt tartunk most Európában. És Magyarországon, a nagy Európa-hajónak ezen a kötéllel vonszolt mentőcsónakján? Hiszen az most szó szerint fölbukni, darabokra törni, elsüllyedni látszik az irgalmatlan áradatban! A pusztítás korszakában lehet még hívője, temploma az igazi szóvarázslatnak?
