Simándi Ágnes kilencedik kötetét tartja kezében az olvasó, akinek költészetét egyre mélyebben hatja át a keresztény misztika spirituális hagyománya amellett, hogy versei éltető tartalma a modern kor emberének tépelődéseit, magányát és félelmeit idézi. Egyszerű, letisztult, rímeket és divatos szófordulatokat kerülő prózaversei megdolgoztatják olvasóit, hogy a szöveg anyagába rejtett – néhol szürrealisztikus – jelzéseit kibontva más dimenzióban láthassák az emberi szenvedés, a találkozások, a kapcsolatok mélyén rejlő kegyelmi állapot mindenki számára elérhető közös forrását. Bensőséges lírával van dolgunk, mely mégis egyetemes, hiszen ahogy a költő vallja: „a költészet az olvasóval folytatott párbeszéd, mely csak akkor teljes és élő, ha az olvasó saját magában képes befejezni a versek felkínálta gondolatokat”. Az „időkoporsó” ilyen értelemben az időtől való búcsúzás, a továbblépés esélyének lírai dokumentuma.