“Micsoda kirakata, zsibvására, végeladása a hiábavaló életnek. Szép-e ez, vagy csúnya, lelyes-e vagy helytelen, nem tudom. Egyet érzek: élni, élni sokáig” – írta Kosztolány Nápolyból. Szinte egész Európát bejárta, de legelső útja Olaszországba vitte. Megfordul Grenoble egyetemén, ahol a tökéletes francia kiejtést tanulják a világ minden tájáról összegyűlt legkülönfélébb korú és foglalkozású emberek, s elgyönyörködik a föld népeinek gazdagságában. Megnézi Párizsban többek között a Morgue halottait, Baudelaire sírját, és megnézi az állatkerteket. Gyönyörködik és szörnyülködik. Ujjong és sír. Nem leírásokat ír, hanem remek eszmefuttatásokat – kristály tökéletességű karcolatokat, miniatűr novellákat: szellemesen, okosan, elbűvölő humorral. Angliába utazva a Dolores vasúton megállapítja, hogy útitársai olyan tartalmasan hallgatnak, mintha mindegyikük egy-egy sziget volna. Rómában egy vak embert pillant meg, aki elzavarja maga mellől tolmácsát, hogy nyugodtan élvezhesse a Pietá-t.
