József Attila – a költészet maga. Tragikus sorsa révén éppen a sors iróniája, a Történelem tette azzá, úgyhogy ha egy ma emberének az utcán (történetesen!) a költészetet hozza valami az eszébe, elsőre alighanem az ő nevét fogja társítani hozzá. […] József Attila találkozása az avantgárd “izmusokkal” futó kaland, támaszul vagy vezérelvül egyik sem szolgál a gyakorlatban, az ő támaszai és vezérelvei személyesebbek, sőt individuálisabbak is; csalódás-függőek. Versei egyszerre cáfolják és erősítik is a modern és a posztmodern teóriák “vesszőparipáját”, mely szerint a műalkotás önálló, öntörvényű képződmény […]. József Attilát mégsem tudjuk a (meglehetősen) közismert tragédiájától elvonatkoztatva olvasni [….]. És minél szorosabban olvassuk a verseket, minél részletezőbben az ún. nyelvi alakzatokat, annál több és több életrajzi illetve pszichológiai megfelelésre bukkanunk, gyakran jóslatokra, amelyek, a szaknyelv szerint, önbeteljesítő jóslásoknak bizonyulnak. Teremtő, ha nem egyenesen provokált realizmusnak.
