A Várakozás a tavaszban című versgyűjtemény után Csoóri Sándor új versekkel jelentkezik: az elmúlt két esztendő termésével. Olyan ez a kötet, mint a természet: élmények, emlékek, hangulatok, csalódások, remények váltakoznak, térnek vissza benne újra meg újra – miként az évszakok. Legtöbbet a halállal perlekedik, de az eltávozott felidézésekor is azt keresi, ami belőle eltemethetetlen, ami élővé őrzi a számára. Csoóri „a halállal szemben is rézbaltás szegénylegény”-ként dacol, élni akar „minden időben” s „túlélni magát az életet is!”. Verseit olvasva – bármennyi halál, keserűség, rezignáció fejeződik is ki bennük – úgy érezzük, újraéledünk, szépséggel telítődünk, miként a természet: „A mélyhűtött lélek egyszer még fölengedhet, fölcsöngetik majd lármás, tavaszi vizek.”
