Kék Adria

Részlet a kötetből:

Fántermő kacsák

Veprináccal való ismeretségem, amely később a tartós barátságnak és időnként megismétlődő hadiállapotnak sajátságos keverékévé alakult át, kissé viharosan kezdődött. A vitorlás hajó peremén valami összekötő lény hajolt ki. Átmenet a borjúfóka és az ember között. A zömök test kétségtelenül emberi volt, az apró, szúrós szem, a tömpe orr és az arcot borító szakállsörték viszont kétségen kívül a fókáé. Az átmeneti lény szemmel látható izgalommal figyelte, mit művelek a csónakkal a hajó árnyékában? Időnként hegyesen sercentett egyet a tengerbe. Ilyenkor a felszínen nagy barna, olajos folt terjedt szét, ami elől a halak eszeveszetten menekültek. Isten legyen nekem irgalmas, ha a középlénynek eszébe jut engem is ilyen módon kergetni el. Jóféle tengerészdohányt rágott, amelyet a hét tenger minden partján lapos téglává sajtolva árulnak. Van benne dohány is, de még több kakaó, ópium és mindenekelőtt – rum. Égni nem ég, de nem is ez a cél, hanem a bagózás. Magam is megpróbáltam egyszer, amikor tősgyökeres tengerésznek akartam látszani, de hát menten a tengeri betegség környékezett.
– Hé! – Ordított rám felülről a középlény.
– Hé! – Üvöltöttem vissza.
– Hordd el magad innen, spion, míg agyon nem váglak.
Újabb mérges sercintés, amelynek magva vészes közelségben csapott le csónakom mellett (a halak ész nélkül menekültek). A barátságos felszólításra áteveztem a vitorlás másik oldalára, pedig ott erősen tűzött a nap. A középlény utánam száguldott a fedélzeten, miközben határozottan becsületsértő kijelentésekkel halmozott el. Én sem maradtam adósa és így olyan magasan szárnyaló eszmecsere fejlődött ki köztünk, amelyben egymás fel- és lemenő ágbeli rokonai sűrűn szerepeltek, nem is szólva a mennydörgős mennykőről és a tüzes istennyiláról, amelyet kölcsönösen egymás fejének szántunk.