“Kultúrána azt nevezzük, ami akkor is megmarad az emberben, ha mindent elfelejtett.” Európa kulturális emlékezetének tájait kezdettől Léthé, a felejtés folyója kanyarogja be. Nemcsak Odüsszeusz ismerte a felejtés varázslatát, Ovidius egyenesen a Léthéi Ámor oltárához küldi gyógyító feledésért a szerelmi bánatban szenvedőket. Előbb Platónnál igazi filozófiai, majd Ágostonnál és Danténél teológiai kérdéssé válik a felejtés. A felejtés művészetének olyan újkori virtuózai, mint az öreg korában persze már mindenre emlékező Casanova, a megismerést előre űző Faust vagy a feledést dicsőítő Nietzsche után feledékenységünk Freuddal veszíti el ártatlanságát. A XX. század azután megkerülhetetlenné tette a felejtés kritikáját, a szellem ellenállását Auschwitz feledésével szemben.
