A ​magyar népi kultúra régiói 1-2.
1. Dunántúl, Kisalföld, Alföld / 2. Felföld, Erdély, Moldova

• Példány állapota: újszerű
• Kiadó: Mérték
• Kiadás éve: 2011
• Nyelv: magyar

Borsos ​Balázs és Magyar Zoltán néprajzkutatók az érdeklődő nagyközönség számára mutatják be a népi kultúra regionális tagolódását a teljes magyar nyelvterületen: a Felső-Őrségtől Moldváig és a Szepességtől az al-dunai székelyekig. Leírásuk alapvetően a kultúrának a 19-20. század fordulóján meglévő állapotát idézi meg, kitekintenek azonban a történeti előzményekre és a 20. századi folyamatokra is.
A kultúra eredetét, történetét és jelenségeinek összefüggéseit nem lehet értelmezni anélkül, hogy figyelembe ne vennénk: a kultúra a földrajzi térben létezik. Az emberi létet jellemző kulturális jegyek alapján minden nép, minden etnikum esetében térben elkülönülő csoportokat lehet meghatározni. A magyar néprajztudomány az utóbbi két évszázadban kettős feladatot igyekezett megoldani: egyrészt a közgondolkodásban megjelenő, változatos (történeti, földrajzi, nyelvjárási, népművészeti, stb.) szempontok által elkülönített csoportokat igyekezett jellemezni, másrészt olyan kulturális jellemvonásokat próbált föltárni, amelyek vizsgálata segítségével a területi elkülönülés megállapítható. A 20. század második felére elfogadottá vált az a nézet,hogy a kulturális régiókat nem egyes jellemzők léte vagy hiánya, hanem teljes jelenségcsoportok összehasonlítása alapján lehet meghatározni. Kósa László vizsgálatai nyomán az is nyilvánvalóvá vált, hogy a térbeli tagolódás szorosan összefügg a paraszti polgárosulás folyamatával: annak kibontakozása elősegítette a kultúra területi változatosságát, előrehaladtával azonban a nép kultúra egységesebbé vált. A legnagyobb területi változatosság a 19-20. század fordulója körüli néhány évtizedet jellemezte. Bár a magyar nyelvterületen a táji különbségek valószínűleg még sokáig nem tűnnek el, ezek ma sokkal kisebb jelentőségűek, inkább csak kulturális árnyalatokban mutatkoznak meg, és elsősorban tudati tartalmakhoz kötődnek.