Részlet: “1949-ben figyelemre méltó cikkre bukkantunk barátaimmal a Tudományos Akadémia Priroda – A természet – című folyóiratában. Az apró betűs cikkben arról volt szó, hogy a Kolima folyó környékén földmunka közben hatalmas föld alatti jéglencsére bukkantak, mely nem volt más, mint egy megfagyott őskori patak, s amelyből a fosszilis (több tízezer esztendős) fauna megfagyott képviselői kerültek elő. Ezek a halak vagy tritonok oly frissek maradtak, tanúsítja a tudós cikkíró, hogy a jelenlévők széttörték a jeget, és a leletet tüstént jóízűen el is fogyasztották.
A lap nem túl népes olvasóközönsége minden bizonnyal alaposan megütközhetett azon, hogy milyen soká képes friss maradni a halhús a jégben. De aligha hüvelyezhette ki közülük bárki is ennek az elővigyázatlan cikkecskének a valódi, hősi énekbe kívánkozó tartalmát.
Mi azonban tüstént rájöttünk. Azon nyomban magunk előtt láttuk az egész jelenetet a legapróbb részletekig: láttuk, ahogy a jelenlévők kétségbeesett sietséggel törik a jeget, láttuk, ahogy az ichtiológia magasztos érdekeire fittyet hányva, könyökükkel egymást taszigálva buzgón tördelik a sok ezer esztendős húst, cipelik a tűzhöz, olvasztják fel, és tömik magukba.”
