Egy időben arra gondoltam, hogy az emlékirataimnak azt a címet adom: „Elpusztíthatatlan reménység”. Mert azt gondoltam, hogy a remény erősebb nálam. Meglehetősen tisztán látok, de mégsem adom fel az emberbe vetett reményt Boldog voltam-e, boldog vagyok-e? Ha boldog talán nem is, boldogtalan bizonyosan nem, ha eltekintek néhány szörnyű órától, amit átéltem, és mindannak ellenére, ami velem történt: családom sorsára, emigrációimra, az elszalasztott alkalmakra, a megaláztatásokra, a csalódásokra gondolok. Most, amikor közelebb van a vég, és megvonom a mérleget, azt mondhatom, mérlegem „globálisan pozitív”. Sokat dolgoztam, s majdnem mindig örömmel; de azért mindig szakítottam időt kószálásokra, baráti találkozásokra, zenehallgatásra, utazásra, szerelemre, játékra az unokáimmal. Miért ne vallhatná be az ember, hogy meg van elégedve az életével? A legnagyobb szerencsém kétségkívül az volt, hogy tudtam szeretni, és hogy szerettek.
“Mérlegem, nem dicsekvésből mondom, globálisan pozitív. Sokat dolgoztam, s majdnem mindig örömmel, de azért mindig szakítottam időt kószálásokra, baráti találkozásokra, zenehallgatásra, utazásra. Miért ne vallhatná be az ember, hogy meg van elégedve az életével?”
