A Dunántúli-középhegység oxfordi-barremi (felső-jura–alsó-kréta) rétegsora: cephalopoda-fauna, biosztratigráfia, őskörnyezet és medencefejlődés

• Példány állapota: jó
• Kiadó: SZTE
• Kiadás éve: 2017
• Nyelv: magyar
• Oldalak száma: 205

A jurát rendszerint a földtörténet nyugalmas, békés időszakaként könyvelik el a geológusok. A kötet keretei között ismertetett rétegsorok a hatalmas kiterjedésű Tethys nyugati szegletében, az óceán méretéhez képest kis területen rakódtak le. Ennek ismeretében akár a középhegységi felső-jura szelvények és fáciesek egyhangúságára is számíthatnánk. Ezzel szemben a ma egymáshoz közel eső szelvények meglepő változatosságot mutatnak; mint cseppben a tenger, tükrözik az egykor szinte végtelen kiterjedésű óceán változatos aljzatviszonyait. A jurát a sok tekintetben mozgalmasabb kréta időszak követte; e dinamizmusról tanúskodik a gerecsei törmelékes neokom rétegsor is, amelynek anyaga feltehetően egy mára már lepusztult óceáni szigetívből származik. A rossz feltártsági viszonyokkal jellemezhető, erősen fedett, közel 150 km hosszú Dunántúli-középhegység itt elemzett mintegy 30 millió éves fejlődéstörténete csak nagy vonalakban rekonstruálható. A vizsgált kőzetek és kövületek konkrétak ugyan, de a földtan akkor is csak a megközelítések tudománya marad. Ezzel együtt, az elmúlt 150 év tudományos eredményeit is messzemenően figyelembe véve, a vizsgált területről és annak változásáról részletes modellt alkothattunk. A modell helyességét alátámasztja az, hogy a Dunántúli-középhegység mezozoós alakulásáról kialakított elképzelésünk jól illeszkedik a tágabb földtani környezetről kialakított képbe, amelyet részben a határainkon túl, gyakran lényegesen jobb feltártsági viszonyok közepette működő kollégáink alkottak meg. Ami pedig a vizsgált ősmaradványokat illeti: a középhegység késő-jura–kora-kréta rétegei ugyan szép számmal tartalmaznak makrofosszíliákat – elsősorban cephalopodákat –, de a rendszerint kondenzált és rétegtani értelemben hiányos szelvények nem szolgáltatnak olyan „ősmaradványrekordot” amely alapján a tengeri élet minden változása, vagy akár csak a folyamatosan fejlődő ammoniteszfauna alakulása, minden részletében nyomon követhető lenne. A réteg szerint begyűjtött ősmaradványok csupán az egykori tengeri élet egy-egy pillanatképét dokumentálják. Ezek a pillanatfelvételek azonban mégis értékesek, mert hozzájárultak a mezozoós tengeri életről való ismereteinkhez, és mert a vizsgált faunák összekötő kapcsot jelentenek a távoli területek egykori élővilága között, a mai Mexikótól egészen a Himalájáig.

A késő-jurát és a kréta időszak első felét lefedő mintegy 38 millió évet a modern rétegtan hét korszakra osztja. Az ezeknek megfelelő oxfordi, kimmeridgei, tithon, berriasi, valangini, hauterivi és barremi emeletnevek majd mindegyikét angliai, svájci és franciaországi településekről nevezték el, amelyek környékén kibukkannak és régóta kutatottak az adott korszak üledékei. A tithon kivételt képez, ez a név mitológiai eredetű. Tithónosz a trójai
Laomedon király fia volt, aki a hajnal istennőjének, Éósznak lett a szeretője. A mitológia szerint Zeusz örök életet adott az ifjúnak, ám örök fiatalságot nem. Így az egyre öregedő, végül szöcskévé töpörödő Tithónosz mindörökké a hajnal istennője mellett maradhatott. Hozzájuk hasonlóan elválaszthatatlanok a jura utolsó korszakának, a tithonnak történései a következő (kréta) időszak hajnalának eseményeitől – így nyerte el örök helyét Tithónosz a rétegtan tudományában. A jura utolsó emeletét az 1831-ben született kiváló német paleontológus, Carl Albert Oppel vezette be 1865-ben a Die tithonische Etage című rövid dolgozatában. Oppelt megihlette a mitológiából átvett allegória, és a tithon emeletet mint egy nagyon jellegzetes faunaképet mutató rétegcsoportot írta le, amelynek kövületei átmenetet mutatnak a tőle elválaszthatatlan kréta kövületei felé. Szakított tehát a korábbi rétegtani módszerrel, amely a rétegsorokat elsősorban litosztratigráfiai alapon osztotta fel. Oppel számos – általa egykorúnak vélt – lelőhely anyagát sorolta a tithonba, de azt nem osztotta tovább, és típusterületet sem jelölt ki. Az így bevezetett tithon fauna legnagyobb számban cephalopodákat tartalmazott, Coleoideákat, Nautiloideákat, Belemnitoideákat és legfőképpen Ammonoideákat, és a legtöbb faj leírója Oppel maga volt. Ezen fajok majd mindegyike ma is használatos, és sok közülük egyúttal a hazai tithon jellegzetes és fontos kövülete. Az 1865-ös év azonban nemcsak a tithon emelet születésének az évszáma, hanem tragikus módon a 34 éves Albert Oppel váratlan halálának az évszáma is egyben. Oppelt néhány héttel szeretett kislányának elvesztése után ragadta el a tífusz.
A jelen kötet előzményéül szolgáló akadémiai doktori értekezésem – amelynek központi témája a tithon, valamint az alatta és a felette elhelyezkedő emeletek, és amely egyúttal oly sok Oppel által leírt ammonitesz fajt is említ –, a német paleontológus halálának 150. évében készült el. Mindezek okán jelen munkával is tisztelegni kívánok a jura biosztratigráfia terén maradandót alkotó Albert Oppel emléke előtt.
(…)
Munkám célja az volt, hogy az előttem tevékenykedő geológusok nyomában járva, a régi megállapításokat revideálva és azokat sajátjaimmal kiegészítve, egységes keretbe foglaljam a Dunántúli-középhegység gazdag késő-jura–kora-kréta cephalopoda-faunájáról való eddigi eredményeket, különös tekintettel az ammoniteszekre, amelyek a fauna leggyakoribb elemei. A vizsgálatba bevont kövületek túlnyomórészt a Bakonyból és a Gerecséből származnak; a Pilis területéről csupán egyetlen szelvény szolgáltatott értékelhető ősmaradványanyagot. Fő feladatomnak a fauna meghatározását és a rétegsorok biosztratigráfiai tagolását tekintettem, de igyekeztem kitérni a téma egyéb (tafonómiai, paleoökológiai és paleobiogeográfiai) vonatkozásaira is. Végső soron pedig arra törekedtem, hogy a terepi és laboratóriumi vizsgálatok eredményeit dokumentálva és értelmezve hozzájáruljak a középhegységi késő-jura–kora-kréta fauna és medencefejlődés alaposabb megértéséhez.