Az 1956-os megtorlást követő két évtized a kommunista társadalomátalakítási kísérlet legmélyebb változásokat előidéző időszaka. A magyar társadalom – különösen a vidék társadalma a kényszerkollektivizálást követően – a lefojtottság állapotában élt. A pártállam 1957-től újra kiépítette és megszilárdította hatalmi struktúráit, a nyílt ellenállás eleve reménytelen volt. A lefojtottság ugyanakkor nem azonos az apátiával, a vidék alávetett társadalma a lehetőségek határain belül megpróbálta érdekeit képviselni, életlehetőségeit bővíteni. Bár a küzdelem többnyire sikertelen maradt, a háztájizás, a téeszek melléküzemágainak megteremtése, a hivatás magas szintű ismerete, egy-egy esetben az egyház érdekeinek karakteres képviselete is azt példázza, hogy még e lefojtottság állapotában is volt mód bizonyos fokú autonómia megőrzésére, olykor a mozgástér tágítására is.
Csikós Gábor (szerk.), Horváth Gergely Krisztián (szerk.)
