Sztehlo-gyerekek ​voltunk

• Példány állapota: jó

Sztehlo Gábor, a gyermekmentő nevéhez kötődik a Gaudiopolis gyermekköztársaság, és talán máig ő a legismertebb magyar evangélikus lelkész, aki kétezer zsidó származású embert, köztük mintegy ezerhatszáz gyermeket mentett meg a vészkorszak alatt. Utána pedig – kezdetben az egyházi fenntartást biztosító Jó Pásztor Alapítvány gyermekotthona, majd a svájci és egyéb külföldi támogatással működő Pax Gyermekotthon keretei között – éveken keresztül fogadott be gyerekeket, kizárólag szükség és rászorultság alapján, származásukat, társadalmi státuszukat, szüleik politikai múltját vagy a család vallási hátterét egy pillanatig sem hánytorgatva.
Irgalom, szeretet, remény, testvériség és testvériesség jelennek meg az egykori mentett vagy gyermekotthonos, ma nyolcvan-kilencven éves férfiak és nők történeteiben.
A gyakran nehezen megfogalmazható módon idilli részeknél az olvasóban joggal merülhet fel a kérdés: nem pusztán az idő szépíti-e meg az emlékeket? Nemcsak az egykori, sajátos gyermeki tapasztalat és a ma már idős emberek nosztalgikus ábrándja teszi-e ennyire hihetetlenül, már-már közhelyesen álomszerűvé Sztehlo Gábor lelkipásztori és pedagógiai munkásságát, valamint a két diktatúra váltásakor kibontakozó demokratikus gyermekköztársaság működését és az abban megélt – biblikus és hétköznapi értelemben is – testvéri közösséget?
El tudja-e hinni az olvasó, hogy mindez valóban így történt? Hogy a Sztehlo Gábor személyéről és hatásáról szóló visszaemlékezéseket nem az idő szépítette meg, hanem ő valóban a szeretet, a teremtés és a testvériség megalkuvást nem tűrő embere volt egy olyan világban, ahol csak a gyűlölet, a pusztítás és az ellenségeskedés aratott?
Ebben a bizonytalanságban az egyetlen, aki állandóságot mutatott ezeknek a gyermekeknek, Sztehlo Gábor volt, aki Istenbe vetett eltántoríthatatlan hitével maradt szikla, és ezzel valódi hegyeket mozdított meg. Egyedül a szeretethez és a különbségeket nem ismerő befogadáshoz ragaszkodott, ettől egyik önkényuralmi rendszer sem tántorította el. Saját egyházával is összezördült időnként, tevékenysége mégis mélyen evangélikus teológiai értékeken és hagyományokon alapszik: a hasznos elfoglaltságon, demokratikus intézményi berendezkedésen és a gyerekek felé irányuló, minden emberi értelmet meghaladó szereteten. Az egyedül a hit vezérelte döntéseken, az egyedül Isten kegyelmébe vetett bizalom felöltésén. A katonai diktatúrák árnyékában csendesen testvéri közösséget építő, cselekvő bátorságon. A legszebb és legnehezebb – tehát minden kétséget kizáróan, vállaltan – krisztusi mintán.

Tartalomjegyzék

Szerkesztői előszó
I. RÉSZ – PORTRÉK
Komlósné Kádár Anna – „Ez a történet csodák sorozata volt”
Gerle Györgyné Preisich Irén – Bátorság és derű
Perlusz Tamás (David Peleg) – „Minden mozdulatra emlékszem”
Brunner Mihály – „Neki köszönhetem, hogy hiszek még az emberekben”
Bán Éva – „Nem lehetett mindenkit megmenteni”
Gröbler András – Elvesztett napló, megtalált élet
Előd Nóra – „Nem lett volna szabad ennyire elfelejteni”
Keveházi László – „Olyan volt, mintha kisütött volna a nap”
Horváth Ádám – „Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rá”
Andrási Andor – A szükségben megmutatkozó emberség
Vígh Lajos – Magányos gyermekkor és megtalált közösség
Szegő Tamás – „Nem azt érdemli, hogy ilyen kevesen tudjanak róla”
Aczél Etelka – „Szörnyű stikliket csináltunk”
Makai Ádám – „Igazi szabadság volt ott, amit addig sehol nem tapasztaltunk”
Jancsó Béla – „Mindannyian testvérek voltunk”
Biener Ervin – A barátságos gestapós és más történetek
Magyary-Kossa István – „Egész más istenképet rajzolt, mint amit addig ismertem”
Bíró Péter – Az emlékezés nehézségei
Fülöpné Főző Viktória – „Hitet, nyitottságot és vigasztalást kaptam ott”
Gerencsér Gyula – „Köztem és az élet között ő volt az egyetlen kapocs”
Wiener Pál – A gyermekpszichiáter, aki Pilinszky barátja lett
Kozma Péter – A szökési kísérlet
Rodosi Péter – „Akinek segítségre van szüksége, segítsétek”
Sárközi Mátyás – „Ahogyan élt, az számomra minta volt”
Füzéki Bálint – „Olyan ember volt, aki az életével tett bizonyságot”
Kende János – Egy kisfiú a Gaudiopolisban
Ifj. Sztehlo Gábor – „A szeretetet hagyta ránk örökül”
II. RÉSZ – KORÁBBI VISSZAEMLÉKEZÉSEK
Fóti Pál (1926-2005) – „Visszaadta a bizalmamat”
Orbán Ottó (1936-2002) – „Jön egy csapat gyerek, aki remekműveket fog írni”
Rác András (1926-2013) – Társasjáték ágyúdörgésben
Schuller Ervin (1932-2011) – „Dörgött ránk, mint Mózes a hegyen: a bajban mind testvérek vagytok”
Szőke György (1935-2008) – Szerkesztőség: Budakeszi út 73. Fecskefészek
Weingruber István (1931-2012) – Otthon az otthontól távol
Utószó
Történeti kronológia

• Szerző: Andrási Andor (szerk.) · Laborczi Dóra (szerk.)
• Állapot: jó