A huszadik századdal egyidős Fekete István vallomásos életműve alapján a negyvenes éveitől mind gyakrabban és egyre rendszeresebben fordult gyermekkora és múló ifjúsága felé. Budapestre költözése után – amikor a baráti-ismerősi köre, a minisztériumi munkája és főleg a visszhangos színházi és filmes karrierje révén szinte azonnal a fővárosi társasági élet tagja és országosan ismert szerző lett – kezdte különösen foglalkoztatni sorsának alakulása. Éles fordulatait valóságos csodaként élte meg, ezért gyakorta tűnődött el az előzményeken. Az újságírói és olvasói kérdések nyomán egyre határozottabban törekedett mindannak megörökítésére, ami emlékezetének távolodó és szélesedő horizontján ködösödött. Néhányszor hazalátogatott szülőfalujába, de a változások mértéke annyira megviselte, hogy hamar eldöntötte: a továbbiakban csak a saját emlékeinek felidézésére és megörökítésére vállalkozhat. Olyannak mutatni meg Göllét, ahogyan élete első évtizedében látta és amilyennek az emlékezetében megőrizte.
