E könyv sajátos ötvözete az önéletrajznak, a naplónak, a dokumentumgyűjteménynek, a politikai esszének és vitairatnak. Írója különös, nyughatatlan, mindenütt meghasonlott, örök útkereső volt. Még haló poraiban sem maradt nyugton.
Az „útkereső” közben rátalált a szabadművességre, fölfedezte benne a közösséget, amely sokban emlékeztette őt az elhagyott rendre.
Nagy Töhötöm könyve nem elsősorban azért időszerű, amiért írta, hanem mert érdekes és bensőséges képet rajzol az olvasó többsége előtt ismeretlen, titokzatos intézményről, a két rendről.
