A civilizált szervezettség embere nem bízik másban, csak a szervezettségben. Minden bajából a szabadítást szinte kizárólag egy intézményes erőfeszítéstől várja. A társadalom nevében nyilatkozik, és nem tudja mit beszél, mert nincs olyan tudomány és közakarat, amely önerejével bárkit is kiválthatna személyes poklából. Márpedig az egyén az, aki valóságos, amennyiben élete az övé. A nyilatkozó ember az egyént legfeljebb statisztikai átlagként gondolja el. Ezért hát többnyire az élet feletti rendelkezés kisajátításának, amit mond, még ha egyébként a felhatalmazottság látszatába öltözik is, agy éppen a felhatalmazás jogát követeli. Ezzel, csupáncsak a szervezettséget kitüntető humanizmussal szemben, a sorsát próbatételként is elvállaló egyén tudja azt, ahogy mit beszél, mert önmagában illetékes. Mennél illetékesebb önmagában, annál inkább jogosult az ember, a konkrét ember nevében szólni, habár nagyon is tisztában van léte törékenységével, és valójában senki helyett nem akar megszólalni.
