Latinovits Zoltán harminc éve halott. Eggyé vált Kosztolányi-val, József Attilával, Adyval, Tóth Árpáddal… Eggyé vált a költészettel. Maga a Láng, a Fény Hercege, Tűz a ködben s kiáltás az elveszettek jajszavának erdejében. A kötetben Latinovits versmondásaiból válogattam. Olvassátok, repüljetek és szeressétek! Hiszen poétává nemesedve verselt, ismerve a Hold fényét, a világ változó állandóságát, a szikla ősi tartását, a pipacsok esendőségét – a türkiz illatát, a fák bölcsességét, a színház ősi emelkedettségét, a nap simogatását, a ködöket és forrásokat, a tengereket és tüzeket, a Szeretet és az égi suhanást… Tiszta fényű és boldog emlékezetű éjszakákon ott lüktet a végtelenben, mint sajgótüzű forrás. A szemesi temető felé haladva lélek-zarándoklatok fehér ingű lobogós kísér. Lángolj, Fejedelem, táncolj a csillagok fátyolában, mond verseket az égieknek, és vidd tovább bús magyarságunk keresztjét! Boldog-boldogtalan Hírnök! Ott repülsz az égben, s én újra “megemelem a kalapom…
