Vajda Jánosnak, az Arany János és Ady Endre közötti időszak legjelentősebb lírai költőjének az átmeneti ember hálátlan szerepe jutott. Tudta, hogy előfutár; ahogy maga írta, költészete olyan mag, amely, ha napja feljön “kifakad, hajt” (Megnyugvás, 1883.). S e nap, nem is olyan sokkal halála után, valóban feljött. Jelképes, hogy Ady maga az Új versek A magyar Ugaron című ciklusában helyezte el azt a verset, amelyben “Montblank-ember”-nek s “szent elődjé”-nek nevezi Vajdát. Móricz Zsigmond a szociális igazságosság prófétáját ünnepelte benne (“Vajda János lelke törte szét a bilincseket a tömeg kezén-lábán s szíve fölött”), s Tóth Árpád is verssel emlékezett meg róla.Alakja azonban nemcsak a kortársak – irodalmi csoportérdekektől, ízlésellentétektől szabdalt – ítéleteinek ellentmondásosságára utaló megállapítást bőven a huszadik század irodalomtörténet-írás vele foglalkozó fejezeteiben is.
