A magyar történelmi gondolkodás régi törekvése a kezdeteket, sőt az újrakezdéseket jelkép értékű személyiséghez kötni. Középkori íróink Attila, Álmos, Árpád és Szent István alakjával érzékeltették egy-egy sorsfordító beköszöntét. A Thuróczy János-féle Chronica Hungarorum és a Katona István alkotta Historia Critica közötti bő háromszáz év során a történelem tágabb értelmezést kapott az uralkodók cselekedeteinek lejegyzésénél. A hazai és külhoni kútfők feltárásával egyre árnyaltabbá válhatott az ősidők, a honfoglalás és az államalapítás történetének leírása. A források gazdagodásának köszönhető, hogy a királytörténetek néptörténetté szélesedtek, s a jelképes személyeket valós és vélt érdemekkel ékesítette fel a XVIII. századra kifejlődő kritikai történettudomány.
A régi magyar történelem sarkalatos pontjainak szemléletbeli hangsúlyváltásait tárja fel ez a művelődéstörténeti-histográfiai áttekintés, amely például azt is bemutatja, hogy milyen megfontolásból született meg az „Árpád-ház” fogalma az 1770-es évek jezsuita történetírásában.
