Szerző és kézirat viszonyának alakulását a szöveg keletkezésére figyelő úgynevezett genetikus kritika módszereivel elemzi könyvében Kelevéz Ágnes. Ez az irányzat a francia irodalomtudományban az 1960-as, 1970-es évek fordulóján tűnt fel, és újabban nálunk is követőkre talál. E könyv tanúsága szerint Babits Mihály életműve különösen alkalmasnak bizonyult genetikai elemzésre, hiszen a költő verseinek, sőt egy fiatalkori versgyűjteményének szinte hiánytalanul fennmaradt a kézirata, ezért az egyes költemények szövegváltozatainak alapján nemcsak a nyomtatásból ismert szövegek kialakulása, hanem az alkotói folyamat egészének sajátos lélektana és esztétikai vonatkozása is megismerhető. A monográfia részletes elemzésekben szembesíti Babits textológiai elveit és költői gyakorlatát, önéletrajzi vallomásait, életrajzi és névaláírás jelentésmódosító variációit, hogy végül a művek kéziratában rávilágítson a rejtőzködő költő szerepváltásainak nyomaira.
