A kilencvenes évek elején megjelent köteteiben Orbán Ottó számos önarckép-verset ír, groteszk-önironikus metaforákat ad magának („kozmikus gavallér”, „keljföljancsi”, sőt monogramja alapján: két nulla). Ihletanyagát a politikával is teljes hétköznapok adják, de a vers mindig valamilyen általánosabb szintre emelkedik. Játékos-tisztelgő-megszólító gesztusból, nagy műgonddal és sok humorral, nyíltan imitálja klasszikus és modern (magyar és világirodalmi) szerzők hangját – egyik legszebb darabjában „Balassi Bálint módján fohászkodik”.
