A lélektani típusok

Carl ​Gustav Jung (1875-1961) Freud mellett századunk talán legnagyobb pszichológusa 1921-ben keszült el nagy terjedelmű „A lélektani típusok” című könyvével, melynek összefoglaló, 10. fejezetét tartjuk most kezünkben. Ez a summázó rész önálló műnek is beillik, amit egyértelműen jelez, hogy a mester 13 000 oldalas életművét 3000 oldalon bemutató Grundwerke tudós szerkesztőbizottsága ebben az egy esetben tekintette megengedhetőnek teljes tanulmány, illetve könyv helyett csupán egy rész bevalogatását. Mi C. G. Jung lélektanának elsőrendű jellemző törekvése? H. Barz, a zürichi Jung Intézet elnöke így ír erről: „…az én-tudat az egyetemes tudattalanból ered, s változatlanul abban gyökerezik. A tudat és a tudattalan viszonyát Jung pontosan fordítva látja, mint Freud: míg Freudnál a (szemelyes) tudattalan a tudatból kiinduló elfojtás produktuma, Jung a tudatot a (kollektív) tudattalan sarjadékának tekinti. Ennek igen-igen messzemenő konzekvenciái vannak. Mert az ember testi-lelki egészségét illetően minden azon fordul meg, hogy a tudat ne tokozódjék be csalóka autonómiajába, hanem mindig újra visszakapcsolódjék eredetébe, a tudattalanba. Ezért minden jungi pszichoterápia legfontosabb törekvése, hogy valós, eleven és gyümölcsöző kapcsolatot segítsen elő az én-tudat és a tudattalan között. Ezzel szükségképpen együtt jár az egyetemes tudattalan lehetőleg átfogó kutatása, aminek célja azonban nem a tudattalan vak dicsőítése, amint Jung egyes kritikusai vélték, hanem éppen ellenkezőleg, a tudat fejlesztése és biztosítása.” A svájci pszichológiaprofesszort – írja e kötet fordítója, jegyzetelője és utószavának írója, Bodrog Miklós „a legpozitívabb értelemben látnoki tudósnak nevezhetjük (…) Tudományának kútjából az meríthet igazán, akinek vödrén elég hosszú a kötél.”