“Este volt. A tél fehéren hullott a földre. A havazáson át nagy jegenyék jöttek a kocsi elé. Kísértetiesen, lombtalanul jöttek a mozdulatlan síkon. Mögöttük hegyek keltek föl a hóban. Kicsiny templomtornyok, háztetők torlódtak egymás fölé. Elszórt, apró négyszögek gyulladtak ki a sötétben.
Éjtszaka lett, mire a kocsi a vámsorompóhoz ért. Túl a sorompón két hóbasüppedt faköpönyeg állt egymással szemben. A kocsis trombitát csinált a kezéből és arrafelé kiáltott. Kisvártatva álmos hang felelt. Az őrházikók sötét üregében mozogni kezdtek a fehér csákóbokréták. A sorompóőr viskójából lámpafény bukott ki. A fény mögött karabélyos ember kullogott a kocsi irányába.
Kétszínnel festett, magaskerekű utazókocsi volt; a felső fele sötétzöld, az alsó része és a kerekei citromsárgák. Fönn, a keskeny bak melleit kicsiny olajlámpák égtek, világuk elszéledt a lovak hátán. Az állatok teste füstölt a hidegben.”
