Indiának már a neve is elegendő, hogy lángra gyúljon az olvasó fantáziája. Hallani véli a pálmák és mangófák lombjai között a langyos szellő suttogását, s a tropikus dzsungelek között lüktető életre, a létért folytatott örökös küzdelemre gondol. Indiai fejedelmek ragyogó udvartartása jelenik meg képzeletében, naptól barnára égetett hinduk tarkán nyüzsgő sokasága, pompás elefánt-karavánok, tigrisek, amint menekülni igyekszenek a vadász vérszomja elől, aranyos pagodák és márványtemplomok, melyek vakítófehérek, mint a Himalája hófödte bércei.
De az én könyvem címe csak az, hogy: “India felé”! Csak arról az útról szól, mely az ezeregyéjszaka meséinek országába vezet! S ez az út az ősrégi, kopár, kiélt Perzsián visz keresztül. – “De hiszen Perzsia a költők és rózsák hazája” – mondják önök. – “Ott énekelte gyönyörű dalait Szaádi és Háfiz, ott állnak még ma is az Achaemenidák fönséges palotáinak romjai!” – Igaz, ez így van; s Irán gócpontjait már számtalanszor le is írták, kezdve Herodotuszon, a Biblián s a bizutuni ékírásokon, a halhatatlan Marco Polón s a lovagias Chardinon át, egészen a vakmerő Vámbéryig és a tudós Lord Curzonig.
