Fülszöveg II. József császár és idősebb Wesselényi első pillantásra ismerősök amint kilépnek a história ködéből a művészet verőfényébe.Két egymástól teljesen idegen világ csap össze személyükben, s mindegyik önmagában hordozza tragikumát. A császár tragikuma az, hogy nagy eszméi nem valók a kornak, metsző értelme nem törődik a szív, a tradíció, az anyanyelv, a szent szokások hatalmával, boldogítani akarja népeit, de csak simára és szürkére nyesné, ezért jóakarata társtalan és reménytelen marad.Összeomlása végül teljes, mert teljesen öntudatos. “Sorsára hagyom a világot” – mondja gőggel, mikor haldoklik. De e gőgben végtelen keserűség tengere hullámzik, s végre rezignáltan csendül el ebben a szóban: “veszítettem”. Wesselényi tragikuma ehhez nem mérhető. Ő dacol és szenved, háborog és ellenáll, de kuruc ereje még vak erő, ösztönös, mint maga a nemzeti ellenállás, pozitív célok nélkül való. Ezt kénytelen ő is belátni, ezért van benne is végül valami meghasonlásféle, sejtése annak, hogy a császárnak is volt valami igaza
