Ebben a kötetben valami olyasmit álmodhatunk vissza, ami, bizony, elveszett; egymásra talál a kép és a hang, a versek művészete – Tóth Árpád költeményei olyan természetesen simulnak Vizúr János és Zsila Sándor alkotásaihoz, hogy szinte válogatni sem kellett őket, olvasás közben maguk kívánkoztak a megfelelő helyre, és ott társalogva új árnyalatokat kapnak, a fotók pedig általuk gazdagodnak. Hogy mi a természet költészete, azt megérezzük a képeken, a költészet természetét pedig a képek és a versek kapcsolatán, és ha ez örömöt okoz, az azért lehetséges, mert az alkotók öröme éled újjá bennünk.
