Hogy valakinek nyolcvanéves korában új könyve jelenjék meg, ez mégiscsak nagy merészség. Méghozzá ha asszony (vénasszony!), akinek van becsületes mestersége, kézzelfogható, szemmel látható, amihez talán ért is, mindenesetre kétéves kora óta gyakorolja egyfolytában, a homokba rajzolástól kezdve a különféle anyagok parancsának engedelmeskedve az olajfestésig és a műanyagok felhasználásáig.Gyönge mentség, hogy a tizenkét évvel ezelőtt megjelent könyvét (Bálám szamara) szeretet és érdeklődés fogadta – sőt nem is mentség. Beérhette volna azzal az eggyel is, legalább nem mondhatják, hogy “csak jobb volt az első”. De hát nem érhettem be vele, mert csak írtam azóta is, hiszen annyi minden történt velem hosszú és történelemmel tarkázott életemben. Olyan is, amit csak úgy bírtam ki, hogy megírtam. De igazán nem tartom magamat írónak. Csak krónikásnak. Mert csak azt írtam meg, amit láttam és átéltem, kitalálni nem tudok semmit – és nem is az a dolgom.-
