“Amikor azt javasoltam, hogy az 1984-es Budapesti Tavaszi Fesztiválon rendezzünk André Kertész-kiállítást, ekkor még számomra is csak az ismert fogalmak kötődtek nevéhez: a tiszta, tökéletes kompozíciók, az iskola- és stílusteremtó művek alkotója, a világ legismertebb és legelismertebb fotósainak egyike, a fotóművészet élő klasszikusa, aki nélkül nem lehet megírni a fotóművészet történetét, aki ebben az évben lesz 90 éves…
– Itt vagyok – mondta a legnagyobb természetességgel a márciusi hűvös napsütésben a repülőgép lépcsőjéről zakóban, mosolyogva lelépő művész.
– Szeretettel köszöntjük újra itthon! – hangzott a formális köszöntés. André Kertész pedig a következő tíz napban minden szavával, cselekedetével azt bizonyította, hogy számára a szeretet és az itthon – nem formalitás.
Szerencsémnek tartom, hogy ezt a tíz napot társaságában tölthettem. Sok találkozása és története, gondolata és gesztusa maradt bennem, színes és tanulságos élményekkel gazdagodtam. Ezekből állt össze az a szubjektív kép, amelynek mozaikjait e könyv bevezetőjeként átnyújtom.
1948, 1972 és 1975 után negyedszer volt itthon. Egyeztettük a programot: látogatások, találkozások, kiállítás, interjú, séta, emlékezés, tisztelgés Sűrű, fárasztó elfoglaltságok egy fiatal számára is. Ő pedig a pihenés óráit is elhagyta.”
