„A nyelvnek gyúrható anyagként való szemlélete és főleg gyakorlata, illetve ennek a gyakorlatnak a sikere és elterjedése azt eredményezte, hogy ismeretelméleti kétely fogalmazódott meg nemcsak a nyelv uralhatóságát, de az olvasói aktivitás irányait illetően is. Ugyanis a nyelv töréseiben felszabadult olvasói helyek kétségbe vonták az értelmezés és olvasás lezárhatóságát, a jelentésadás feltételévé az vált, hogy egy következő olvasás majd érvényteleníti is azt. A Parti Nagy-szövegek ennek az elvnek a működtetésével olyan labirintussá álltak össze, amelyeknek határai egyrészt az olvasói aktivitástól függnek, másrészt lezárhatatlannak bizonyulnak, hiszen a magyar irodalmi hagyomány egyes szövegei is beleíródnak, azokat is olvassák. Ennek az intertextuális labirintusként működő szöveguniverzumnak éppúgy része lehet a magyar irodalom legrégebbi szövegemléke, mint mondjuk Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi, Arany János, Ady és Kosztolányi egy-egy szövege, verssora.”
Németh Zoltán
