„Kóka Rozália kiváló mesemondó, aki nagy gyakorlattal gyűjtötte egybe a meséket korábbi kiadványokból és hajdani öregektől. A puszta szöveget finoman átdolgozta, esetenként leegyszerűsítette, máskor gördülékenyebbé tette, hogy a kicsinyeknek és a mesét szerető felnőtteknek könnyen érthető legyen. Érdekes példaként az utolsó mesét (Kankó, kankó, kankózzál) élő dialektusban hagyta, hadd találkozzunk a távol élőknek, a nyelvújítástól elszakított magyaroknak a szóhasználatával.
A húsz mese mindegyike többé-kevésbé felidézi a tájnyelvet, de csak annyira, hogy az olvasni tudókat ne zavarja. Így tehát a mesék nyelve eltér a lecsupaszított pesties nyelvhasználattól, de uralkodik a dialektus, megmaradt a sajátos moldvai íz. Csak a leglényegesebb szófordulatok, kiejtésbeli sajátosságok szerepelnek, csak azok, amelyek nem zavaróak.” (Kríza Ildikó néprajzkutató)
