Az 1970-es évek új amerikai festészete

• Példány állapota: jó

Az 1970-es évek amerikai festészete nem egységes stilisztikailag – és nem is valamilyen uralkodó kritikai magatartás szülötte. A legújabb idők piktúrájában a stílusok, érzékelésformák, előképek, technikák és felfogásmódok sokfélesége oly széles skálát ölel fel, hogy az aligha kategorizálható. Ezért eleinte sokan a “minőség” elvesztésén sopánkodtak. Elvégre az esztétikai értékelés gyakran a jól ismert stílusok és formák meglététől függ, és a valóban újítást hozó művek gyakran találnak elutasításra éppen újdonságuk és idegenszerűségük miatt.
Az Egyesült Államok festészetében az 1960-as évek az ún. “fő áramlat” jegyében teltek el, vagyis egyetlen kritikai nézőpont bűvöletében, amelyet jól példáz Clement Greeberg teóriája. Greeberg azt állította, hogy a festészet, mint sajátos művészeti ág, a lényéhez nem tartozó – színházi, fényképészeti, irodalmi, stb. – konvenciók kiküszöbölése felé halad. Ennek megfelelően ő azt az álláspontot képviselte, hogy a modern festészet “célja” a szó szerinti “egysíkúság”, a lemondás az optikai illúziókeltésről, a vászon derékszögű formátumának hangsúlyozása. Az 1970-nel kezdődő évtizedet azonban az elsődleges festészeti struktúrától való eltávolodás jellemzi és az az ezzel járó sejtés, hogy valójában nincs “fő áramlat”, és erre szükség sincs. Más szóval, nem létezik olyan irányzat, amely eredendően fontosabb a többinél.

• Szerző: Marcia Tucker (szerk.)
• Állapot: jó