Egy szakácskönyv, mely közel hetven éve íródott, mégis majd mindenki ismeri. Ez a mű, nem egyszerű receptgyűjtemény, hanem kultúrtörténet és gasztronómiai időutazás is egyben.
Az eredeti 1939-es kiadás nyomán idén az Alexandra Kiadó jelentette meg Magyar Elek „irodalmi szakácskönyvét”. Az új kiadás előszavában Cserna- Szabó András így ír: „Ínyesmester műve a múlt kékes lángja, ha beletekintünk, egy letűnt Magyarországot látunk, ahol még voltak ízek és illatok”
Magyar Elek életútja is figyelemreméltó, jogot végzett hírlapíró volt, lapszerkesztő, az ő hangján szólalt meg először a Telefonhírmondó hazánkban. Könyvében az ínyesmesterség fogalomkörébe nemcsak azokat sorolta, akik mesteri étkeket tudnak készíteni, hanem azokat is, akik ezeket kifinomult érzékkel tudják elfogyasztani. Azt vallotta, – Brillat-Savarin és Apicius nyomán, – hogy aki a finomságot és a szépséget felleli az evésben, csak finom lelkű és megértő ember lehet.
Bevezetésként egész menüsorozatot kínál, különleges ünnepekre és heti bontásban.
Ismerteti a terítés, tálalás módozatait és az italok rendjének illemtanát is.
Az ételek elkészítési módját sajátos tudnivalókkal fűszerezi. Most a reneszánsz évében például megtudhatjuk, hogy a karfiolt ismerte és szerette a klasszikus ókor, elfelejtette a durva középkor, új életre keltette a reneszánsz. Egész életképek rajzolódnak ki a sorokból, elénk lép a sörgyáros öreg Dreher alakja, „aki lapos karimájú és kályhacső formájú „fiaker” cilinderéről, rövid drapp felöltőjéről és trombitanadrágjáról rögtön megismert mindenki, ha magas, szikár alakja feltűnt a pesti turfon”. Felidézi a káposztáshajók érkezését, amikor október elején megérkeztek a Dunán és kikötöttek a pesti rakparton, az Eskü tér és Vámház között…” A Dunasor matrózkocsmáiból sietve bújtak elő a zsákhordó legények és a parton rövidesen egész káposztahegylánc emelkedett. Felsorakoztak zergeszakállas vagy fajdkakastollas kalapjukban, zöld térdnadrágban a Krajnából, Tirolból Pestre látogató nagy bajszú atyafiak is. Hatalmas hárfához hasonlatos, fiókos gyalu lógott a vállukon, mert az ő feladatuk volt meggyalulni a sok-sok káposztafejet.”
A mai olvasó némi nosztalgiával forgatja a lapokat, a valódi tejfelt és tejszínt, a meghitt kisvendéglőket hiába keresné, de azt a hentest is, akinél ízlése szerint válogathatná össze a minőségi húsokat.
De a hatszáz oldalas receptkönyvben mindenki megtalálhatja azon étkeket, melyek élvezete ma is bárkit ínyesmesterré avathat.
