Úgy négymilliárd évvel ezelőtt önmaguk lemásolására képes molekulák tűntek fel az őstengerek vizében. Szédületes karriert futottak be. Egyáltalán van-e határa azon technikák és fortélyok fokozatos tökéletesedésének, amelyeket létünk folytonosságnak biztosítása érdekében felhasználnak? Rengeteg idő állt rendelkezésükre a tökéletesedéshez. Az önfenntartás miféle fura szerkezeteit termelhetik még ki az évezredek? A négymilliárd év alatt vajon hova jutottak az ősi replikátorok, e legelső mesterei a túlélés művészetének? NE keressük őket szabadon lebegve a tengerben;már réges-rég feladták ezt a lovagi szabadságot. Most óriási kolóniákban nyüzsögnek, gigantikus, zörömbölő robotok biztonságos belsejében, elzárva a külvilágot, mellyel tekervényesen közvetett utakon érintkeznek, s melyet távvezérléssel manipulálnak. Itt vannak mindannyiunkban: ők teremtettek bennünket, testünket és lelkünket; az ő fennmaradásuk létünk végső indoka. Most a gén névre hallgatnak, mi pedig az ő túlélőgépeik…
