“Bab Berci savanyú arccal ballagott az erdei úton. Már megint savanyú a képem – gondolta, és ettől, ha lehet, még savanyúbb lett. – Te jó Egek Ura! Miért vagyok én mindig savanyú?… Hogyha talán emberek közé járnék – gondolta Bab Berci. – Huhh! Megsavanyodnának tőlem. Hiszen ha savanyú uborkát teszek el, nem is kell hozzá ecet. Az már igaz. Bab Berci csak ránéz mélabúsan az uborkával telt üvegre, és máris kész a savanyú uborka. Ez az egy hasznom van – gondolta -, nem kell ecetre pénzt adni…”
