Teljes pompájában ragyogott a májusi napfény. Aranysugarai elárasztották a lakodalmas népet, a mely a fehér kastély terrasszerü lépcsőzetén lassu, méltóságteljesen kigyózó menetben lefelé haladt. Hirtelen megtorpant a menet. Mintha valakire vártak volna. – Bébi! – suttogta a bájos menyasszony és gyöngéden pillantott daliás vőlegényére. Szegény Bébi! – Az imént még ugy zokogott, hogy majd megszakadt a szivecskéje. Bizonyára azért késik. Az örömapa hirtelen visszafordult. Bozontos szemöldöke megrándult és mély hangon megszólalt. – Éva! A csodaszép márványelőcsarnókból visszhang csendült. – É-va! Csengő kacaj felelt érre a visszhangra. A sárgaréz korláton, mely a lépcső karfáján tündöklött, egy karcsú, fehér alak csúszott végig és mire a násznép magához tért ámulatából, már katonásan, haptákban ott is állt a rémüldöző nagynéni és a vidáman mosolygó apuka előtt, történetünk hősnője, a villogó feketeszemü, bubifrizurás Bébi.
