Cselekvő Drámatanítás

• Példány állapota: jó

Még nyolc éves sem voltam, amikor kezembe került egy könyv, tán inkább füzetecske, amiből azt bogarásztam ki, hogyan kell házilag bábszínházat csinálni. Előbb gondosan eltüntettem (ma már a címére sem emlékszem), aztán tanítani kezdtem alig egy évvel fiatalabb húgomat a színházcsinálás fortélyaira. Ő tátott szájjal hallgatott, s én nagyon élveztem a dolgot. Húgom ma színésznő (nem állítom, hogy a legcsekélyebb szerepem is volna pályaválasztásában), s engem ugyanaz a boldogság tölt el, ha figyelő tekintetek kereszttüzében színházról beszélek. Talán ma sincs másképp, mint annak idején.
Talán ma is csak egy “épphogy eldugott” könyv tartalma az előnyöm a hallgatósághoz képest. Ám emlékeim szerint, azon a bizonyos délutánon sem az ismereteimmel vettem rá húgomat az esti előadásra, hanem valami mással. Valamivel, aminek hatására egész álló délután próbáltunk, paravánt építettünk, műsorfüzetet írtunk, jegyeket készítettünk, s este, remegve az izgalomtól, holtfáradtan a kimerítő munkától, mégis felvillanyoznia, csodálatos és nagysikerű előadást tartottunk. Legalábbis így emlékeznek rá szüleink, és persze mi se másképp. Nos, feltehetőleg, épp ez a valami a lényeg, és ez az, amiről – őszintén megvallva – ma sem tudok sokkal többet, mint azon a bizonyos délutánon.

• Szerző: Kristóf Péter
• Állapot: jó