Danilo Kiš pályarajz és brevárium

Danilo ​Kis (1935-1989), a félig magyar származású ‘utolsó jugoszláv író’, a 20. század második felének modern szerbhorvát prózáját teremtette meg; életműve azonban sokkal inkább egyetemes, mint nemzeti érték, e ‘betagozhatatlan másságát’ tárja elénk Radics Viktória monográfiája, amely az élet- és pályarajzot követve mutatja be művészetét. A sajátos szerkesztésű kötet párhuzamosan tárja föl a biográfia adatait és az írói tevékenységet: az epikusan formált életrajz a páratlan oldalakon bontakozik ki, amit a páros oldalak szemelvényei (írói önvallomások, interjúrészletek, baráti és kortársi visszaemlékezések, műrészletek vagy kritikusi vélemények, fotók stb.) dokumentálnak, egyszerre ‘futtatva’ egy Kiç-breviáriumot és egy -monográfiát. Az így létrejött ‘forgatókönyv’ Kis egyéni élethelyzetéből (újvidéki születése egy magyar-zsidó apától és szerb feleségétől, gyermekkora és apja deportálása-elvesztése Magyarországon, visszatelepülés Crna Gorába, a belgrádi tanulmányok és munkahelyei Párizstól Bordeaux-ig, majd letelepedése Párizsban 1979-től haláláig) vezeti le az író vállalt ‘hontalanságát’ és szellemi hagyatékát, amely a késő modern ‘condition humain’ szerteágazó témáit variálta. Művei – első kisregényeitől a világhírnevet elhozó Borisz Davidovics síremlékén át a posztumusz kötetekig – megjelenésük kronológiájában, a szépprózai alkotások köré fonódó tanulmányok, esszék, kritikák, vitacikkek, jegyzetek és előadások értékelésével mutatják be egyrészt a kommunizmus antihumánumát feltáró írót, kutató értelmiségit (intellektuális alkotóműhelyét), másrészt az életének önreflexivitását kiművelő, megszállott művészt. Danilo Kist a szerb irodalomelmélet és -történet ‘poétikagyártó’, nagybetűs íróvá kanonizálta; életműve azonban az örök emberi lét meggyőződéses vállalását példázza – az értelmiség szellemi ellenállását mindenfajta hit nevében elkövetett ‘szent háború’ ellenében