Már nevének szokatlan helyesírása is sejteti, hogy Edward Estlin Cummings (1894-1962) afféle irodalmi fenegyerek volt, elszánt újító és bálványdöntögető. Verseinek olvastán első érzésünk alighanem a berzenkedés, a “Mi akar ez lenni?” fanyalgása, amíg rá nem jövünk, hogy a tipográfiai és ortográfiai trükkök és bonyodalmak mögött egy alapjában naiv, romantikus és kamaszos szenvedélyű, a leghagyományosabb értelemben költői költő rejtőzik, és próbál – általában több, mint kevesebb sikerrel – huszadik századi érvényt szerezni egyszerű és egyértelmű közlendőinek: hogy az élet szép, a háború aljas és az egyéniség nagy érték. Cummings festő is volt, és verseiben is nagy szerepet játszik a vizuális elem: a szavak, illetve a betűk szokatlan elrendezésével sugallja tárgyával kapcsolatos érzelmeit, a látványok és helyzetek átélésének az egyszeri pillanatokba zsúfolódó és a nyelv hagyományos eszközeivel megragadhatatlan képlékenységét.
