Tari István a modern költészet legjobb hagyományait követi: versbeszéde, szerkesztés-technikája, jelzőhasználata mentes a neoavantgárd rátétes díszítéseitől, üresjárataitól, sivár magakelletésétől. A jugoszláviai magyar költészetben azt az utat építi tovább, amelyet Domonkos István és Podolszki József szélesített járhatóvá, amely tehát a modern költészet eszköztárával élve, de az “objektív költészet” eszményét megtagadva a személyességet, a kendőzetlen szubjektivitást hirdette meg újra, a tudóskodó laboratóriumi pepecselgetést műhelygondként értelmezve, a lényegre összpontosította figyelmét.
De hát mi is a költészet, a versírás lényege? Nem vagyunk e varázsformula birtokában. Annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy még a köznyelv fordulatait, szókészletét, mondattani formuláit alkalmazó költők is nyelven inneni és nyelven túli tartalmak megragadására törekednek. A Domonkos-Podolszki-Tari típusú költők valójában a költészet ősforrásához térnek vissza, a vallomásos lírához, az érzelmi-indulati telítettségű beszédhez, ezért nem ütközik szemünkbe mesterségbeli tudásuk, versíró praktikájuk.
A kötet egészében a kisebbségi léthelyzet gondjait állítja előtérbe, a századvég katasztrófa-előérzetének adva hangot.
(Hornyik Miklós recenziójából)
