“Korunkban az író – az olyan író, aki pontosan érzi az életet, amelynek maga is része – kénytelen újra a semmiből kezdeni: számára nem létezik sem a realitás, sem az idő, sem pedig a személyiség” – írja Ronald Sukenick, a hatvanas években feltűnt, új és sok tekintetben újat is hozó amerikai prózaíró-nemzedék egyik legérdekesebb alakja A regény halála és más elbeszélések című s már címében is programot hirdető kötetének egyik tanulmányában. Élcsapatnak – “avantgarde-nak” – vagy utóvédnek, a modernizmus utolsó rajának kell-e tekintenünk ezt a nemzedéket? Hogyan értelmezzük kísérleteiket? Az irodalom megújításának vagy éppenséggel az irodalom felszámolásának? A vita még nem dőlt el, kötetünk írásaiban – melyeket a szó hagyományos értelmében “novellának” aligha nevezhetünk – mindkét álláspont találhat érveket.
