“Móricz Zsigmond, a regényíró, fáradhatatlan jegyzője volt annak, aki Magyarországon látható. Jegyzőkönyveiben elfért: falu, kisváros, puszta, Budapest. El úriház, paplak, csőszkunyhó, lápvilág. …Ez a könyve bőségben is túltesz akármelyik előzőn…Látható itt az erdélyi úri nép tanácsban, toron, harcmezőn: a fejedelem, amint számtalan levelét írja, diákjaival a Kassa felé vivő utakat tanulmányozza vagy a várak tatarozására ad rendeletet: a fejedelemasszony feketeruhás szövőnépe közt éjidőn, kedves testvére fogadásakor vagy amint betegségében füstölik, zsoltároznak fölötte. A szász kereskedő sötét boltjában a sivatagon, tatáron, télvizen átlopott selyem és drágakő csillog. Felvont várhidak és kiszegezett előjogok mögött görbe hátú, konok mesteremberek ülnek, akik a fejedelem tanácsában is előjogaik summájával kezdik a beszédet: mindenik ugyanazzal…Minden fejezet más életkép, más embervilág, új foltja az örök magyarságnak, mely itt nyersebb, veszélyekben jobban megforgatott.
